2010. április 16., péntek

Aszalás az Őrségben


Az 1858-as kataszteri térkép Őriszentpéteren az Ivánc felé vezető út balodalán lévő szántót "Aszalási" névvel jelöli. Az elnevezést olvasva a mai ember szinte biztos, hogy a gyümölcsfélék tartósítására, szárítására gondol. Ebben az esetben nem a gyümölcs, hanem az erdő aszalásáról van szó.
Az aszalás az irtás egyik formája volt. A fákat körbevagdosták, hagyták, hogy elszáradjanak, majd az elszáradt, "aszalt" erdőt meggyújtották. A természet rendjébe való brutális beavatkozásnak tűnő dolog még az 1800-as évek első felében is szokásban volt. Sőt, az adatok arra mutatnak, hogy abban az időszakban az "aszalás" gyakoribb volt, mint korábban.
Nem a szálerdőt, hanem a csepötéseket aszalták. A völgyektől távoli agyagos szántók hamar kimerültek. Néhány évi művelés után - amikor a föld már a bevetett mag mennyiségét sem teremte meg - a szántót akár 25 - 30 évre is felhagyták, hogy azon csepötés, bozótos erdő nőjjön. Ezt a csepötés aszalták aztán, a hamu pedig trágyaként szolgált.
Egy 1828-as szalafői adat szerint:
"Soványsága miatt némely földjeiket 10, 20 sőt több esztendeig sem szántják, vetik,melyeket paragban hagyván, azokat fenyves csepöték verik föl. Amidőn pedig ezen elhagyott földek ismét vetés alá előkészíttetnek, rajta a felnőtt fenyőfákat levagdalják és összevágván elégetik hamuvá, mely trágya gyanánt szolgálván egy esztendeig, csekély haszonnal elvetik."
Az "Aszalási" helynév - amelynek eredeti jelentése mára feledésbe merült - az Őrség más településein is előfordult. (Pl. Kisrákos, Őrimagyarósd)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése